HITVALLÁSOM

Az „ismeretterjesztés” szótól sokaknak ugrik gombóc a torkába, rengeteg negatív érzés társult a műfajhoz. És valóban: a száraz adatokat közlő, szigorúan frontális előadások kora lejárt. A nap mint nap millió ingerrel találkozó közönség megragadása komolyabb kihívás, mint valaha, ehhez a megragadáshoz pedig élményre van szükség. Tapasztalatom szerint a hallgatóság – gyerek és felnőtt egyaránt – szeret részese lenni az előadásnak, legyen
szó a hétköznapjaira utaló vetítésről, interakcióról vagy épp egy jó nevetésről. A megfelelő hangulat megteremtése
elengedhetetlen az emlékezetességhez. Vannak témák, amelyek magukkal vonzzák a humort, mások megkövetelik a komoly hangnemet, de a közvetlen stílusra és az érthető nyelvezetre mindig szükség van. Hiszem, hogy a közönséggel való folyamatos kapcsolattartás és az adott társaság dinamikájához, rezdüléseihez való sikeres alkalmazkodás lebontja az előadó és nézőtér közti falat, és nyitottá teszi a hallgatóságot a klasszikuszenei (vagy bármilyen) érdekességek befogadására. Szórakoztató stílussal észrevétlenül tárhatók fel a művészet mélyebb rétegei és
csökkenthető a gyakran hatalmasnak hitt szakadék a magaskultúra és a laikus közönség között. Ehhez persze
létfontosságú, hogy a mondandót a lehető legprofesszionálisabb zenei előadások támasszák alá, hacsak megoldható, élő zenével – ebben nem lehet kompromisszum. Azt gondolom, egy igazán jó interpretáció sorsfordító élmény
lehet, míg egy minőségileg kifogásolható előadással elveszíthetjük a hallgató klasszikus zenének megszavazott bizalmát. Előadásaimban, műsorvezetéseimben, koncertismertetőimben, kritikáimban és a tanításban egyaránt arra törekszem, hogy kimozdítsam a klasszikus zenéről szóló
beszédet annak sztereotip stílusából, és a fent említett szempontok alapján szerethetővé tegyem a műfajt.
Élményközpontú, fogyasztható nyelvezetű, professzionális zenével vagy zenészekkel megtámogatott előadások – nem puszta ismeretterjesztés, nincs még neve, de ezt
kívánom képviselni.